Tanmese

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy öreg halász, aki naponta kijárt a tengerre és rendszerint sok halat fogott. Nem tartotta őt vissza a halászattól se hó, se fagy, se vihar és még az éjszaka közepén is kiment, ha úgy tartotta a kedve. A faluban Öreg bolondnak hívták, s híre ment veszett megszállottságának. Lassan az egész ország őt figyelte. Kíváncsiak voltak az emberek, vajon mi készteti az öreget, mi van ott a tengeren a vihar idején és miért nem adja fel?

Egy viharos napon, az öreg utolsó útjára indult... Nem kötött ki a kis ladik többé és az emberek szemébe könny szökött. "Hol az a bolond öreg, akin annyit nevettünk?"

Egyszer egy fiatal fiú felbátorodott az elfogyasztott italtól, csónakba ült és elindult, hogy megtudja mi van a tengeren vihar idején. Nem talált semmit, csak jól elázott és üres kézzel tért vissza. De csak nem hagyta nyugodni a téma, s újra és újra nekivágott a háborgó tengernek. Egyik alkalommal azt vette észre, hogy elmúlt a félelme és lassan a belső hangja is megszólalt, mely arra bíztatta, hogy menjen beljebb és beljebb. Először úgy gondolta, hogy megbolondult, de csak nem bírta figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő késztetést és alkalmanként beljebb és beljebb ment.

Egyik éjjel álmában újra a tengeren volt és a tenger mélyéről egy halk hangot hallott: „Nézz le ide, itt vagyok! Nézz le ide itt vagyok!”

Felriadva álmából a fiú, azonnal nekivágott a tengernek, beevezett olyan mélyre, ahogy korábban sosem merte. Nem félt már semmitől, a halál a barátja lett és élete csupán egy volt a többiből. Ahogy olyan messzire ért, ahol már nem volt látható a part és az ég összeért a vízzel, a sötétlő mélység elkezdte hívogatóan csábítani. Ellenállt egy darabig az ismeretlennek, de a hang újra megszólalt: „Nézz le ide, itt vagyok! Nézz le ide itt vagyok!”

Abban a pillanatban minden megszűnt létezni és fejest ugrott a mélybe. Eltelt egy kis idő, míg magához tért. A saját lelke volt aki szólította, és feleszmélve az ágyában találta magát, hiszen ki sem ment a tengerre, csupán egyetlen alkalommal, mikor az öreg halász szelleme megszállta és átvette az irányítást az elme felett. A fiú leadta a múltját, szembenézett a háborgó tengerével és meghallotta saját lelke hívó szavát. A kincs melyet a tenger mélyén lelt, pedig korábbi életeinek emléke, és az az igazgyöngy, melyről a fájdalommal lehántotta a kemény páncélt: a saját lelke.

Aki vállalja, hogy más bolondnak nézi őt, mert kiáll a lelke hívó szava mellett, és bátran szembeszáll akár a halállal is, jutalmul megkapja azt a szabadságot, melyet ma még csak kevesen tudhatnak magukénak – de egyre többen el fogják érni…

Ha valaki magára ismerne, a véletlen műve.

Bár tudjuk véletlenek nincsenek…

Filotás Mária