Mese a hattyúról

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hattyú, aki kecses mozgásával az összes többi hattyú közül kitűnt. Nem volt nála szebb, kedvesebb és odaadóbb. Történt egyszer, hogy meglátta őt a herceg, aki olyannyira elgyönyörködött a szépségében, hogy azt kívánta bárcsak ő is hattyú lehessen, hogy a szépséges madarat meghódíthassa.

Hirtelen forgó szél kerekedett és a herceg ott találta magát a tóban hattyú képében. Ám a várva várt szerelem nem jött el, mert az emberből lett hattyúmadár tollai feketék voltak. Hiába udvarolt bőszen a hófehér hattyúnak, az ügyet sem vetett rá és figyelmen kívül hagyta a fekete hattyú minden próbálkozását. Teltek múltak az évek és a fekete hattyú búsan és magányosan tengette az életét, mindeközben a fehér párja egyre nagyobb népszerűségnek örvendet, bár ő sem találta az igazit. Mígnem egy napon szeme a búslakodó fekete hattyúra tévedt. És elámult azon, amit látott. A fekete hattyú abban a pillanatban emberformát öltött és jéggé dermedt, megfagyott a szíve. Onnantól áll ott a szobor a tó közepén, szíve helyén egy ékkővel.

A hófehér hattyú menten oda úszott a kővé dermedt emberszoborhoz, hogy közelebbről szemügyre vegye és a vakító ékkő látványától a szíve hevesebben dobogott. Onnantól minden nap csak a szobor körül úszott csodálva a drágakő ragyogását, s várva az újabb csodára, hogy a szoborból újra fekete hattyúvá váljon. Már nem zavarta a fekete hattyú mássága, mert meglátta a lelkét, a drágakő ragyogását, ami őt magát is rabul ejtette. De sajnos akinek a szíve jéggé dermed, az nem olvad fel egykönnyen. Így újabb évek teltek el, miközrben a hófehér hattyú magányában szintén jéggé dermedt. Így már két szobor állt a tó közepén, a jéggé dermed királyfi és a hófehér hattyú körötte.

Teltek múltak az évek és újabb hattyúk jöttek-mentek, télből nyár lett, nyárból tél és a két jéggé fagyott szobor szüntelen hirdette, hogy mivé válik az, aki viszont nincs szeretve, pedig megtalálta a hitvesét!

Csend volt azon a napon, hatalmas csend. A zord időjárás minden embert és állatot beparancsolt a házakba és a menedékhelyekre, egy lélek sem járt odakint, mind meghúzta magát védett helyen. Hirtelen egy hatalmas villámlás törte meg a néma csendet. A két jégbe fagyott szív megrepedt és feloldódott a térben, majd fénylő csillagok formájában felszaladtak az égre és csodás fénnyel beborították az országot. Így lelt nyugvást a két lélek, földi börtönüket elhagyva odafent együtt ragyogtak, megsokszorozódva minden ember örömére. 

Filotás Mária