Miért vágyunk ennyire a szerelemre? Létezik az az egyetlen, akit sokan az “igazinak” neveznek? És miért nem fáradunk bele a keresésébe akkor sem, ha korábban már sokszor megégetett?
Rengeteg film, regény, mítosz szól a szerelemről, mintha az emberiség újra és újra ugyanazt a titkot próbálná megfejteni. Sokan - szerintem legbelül mindenki - vágyunk arra, hogy megtaláljuk azt a társat, akivel életünk végéig együtt járhatjuk az utat. A legtöbben persze úgy gondolják, hogy a lángolás természetes módon kihűl. Hogy a rózsaszín köd csak néhány hét vagy hónap, aztán visszatérünk a "való életbe”. De valóban ez a természet rendje? Vagy csak ezt tanultuk meg elhinni?
Ki ne látott volna turbékoló szerelmespárt, akik összemosolyognak, amikor csak egymásra néznek. A környezetük is érzi, hogy valami különleges történik velük, mintha a levegő is könnyebb lenne körülöttük. Egyértelmű, hogy egészen más tudatállapotban vannak. Ilyenkor önkéntelenül felidézzük a saját szerelmeinket is. Azokat az időszakokat, amikor minden színesebbnek tűnt, amikor egyetlen üzenet is képes volt beragyogni az egész napunkat. Mégis hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy ez csupán egy átmeneti állapot, amely idővel szükségszerűen elmúlik, és végül visszatérünk a „normális” élethez.
Azonban nézőpont kérdése, hogy mi a „normális”.
A pszichológia ezt sokféleképpen magyarázza. Hallottam olyan véleményt is, amely szerint a szerelem egyfajta átmeneti elmebetegség, hiszen ilyenkor nem egészen úgy működünk, mint máskor. Valóban nem. De mi van, ha éppen ilyenkor kerülünk legközelebb önmagunkhoz? Mi van, ha a szerelem lehántja azokat a rétegeket, amelyek elválasztanak bennünket attól, akik valójában vagyunk?
Amikor igazán szeretünk, akkor kilépünk az egónk szűk világából és fontosabbá válik az "együtt", mint az “én". És így válhat a szerelem ajtóvá az isteni, valami nálunk nagyobb felé. A szerelem Isten ajándéka, mely megtanít megélni és megtalálni Önmagad! Ajándék! Minden esetben! A Teremtés lángját helyezi ilyenkor a Jósisten a szívedbe! Ezért olyan elementáris. Olyan erő, amely képes megnyitni a szívet, lebontani a falakat és új életet fakasztani bennünk.
A szerelem a lélek természetes állapota. Ilyenkor a lélek táncol, áramlik, alkot és vibrál – hazaérkezik önmagához. És tartósan, akár örökre is meg lehet állapodni ebben a rózsaszín felhőben. Ne arra gondolj, hogy folyton bárgyún fogsz mosolyogni és teljesen elrugaszkodsz a valóságtól. Sokkal inkább arra, hogy a szerelem is egy olyan állapot, amelyet ugyanúgy meg kell tanulnunk élni, ahogyan megtanulunk szülővé válni, társként működni vagy egy hangszeren játszani.
Mégis miért alszik ki a szerelem lángja a legtöbb esetben?
Önzőség miatt. Mert birtokolni akarjuk azt, amit kezdetben csak csodáltunk. És egy idő után azt figyeljük, hogyan tarthatnánk meg magunknak. A szerelem nagyon magas rezgésű állapot, melyben két ember fénye találkozik. De amikor elkezdjük szabályokkal, elvárásokkal, félelmekkel körülvenni a másikat, a láng oxigén nélkül marad és lassan kialszik. Pedig a szeretet természete nem a birtoklás, hanem a szabadság. Ha elfogadom a másikat olyannak, amilyen, akkor a két ember rezgése természetes módon összehangolódik. Ne akarjuk megfogni a másikat. Engedjük, hogy ő is a saját ritmusában növekedjen, és mi is a sajátunkban. Mert ahol szabadság van, ott tud a szeretet lélegezni.
De mi történik, ha teljes szabadságot adunk egymásnak, és mégis eltávolodunk?
Sokan úgy gondolják, hogy ha igaz a szerelem, akkor örökké tart. Én inkább úgy látom, hogy minden kapcsolat addig marad velünk, ameddig tanít bennünket. Van, amelyik harminc évig. Van, amelyik három hónapig. És egyik sem értékesebb a másiknál pusztán az idő hossza miatt. Nem az idő dönti el egy kapcsolat mélységét.
Ha két ember valóban megadja egymásnak a szabadságot, akkor addig maradnak együtt, ameddig ugyanabba az irányba tartanak. Amikor pedig az útjuk szétválik, nem ellenségekként távoznak. Nem szűnik meg a szeretet köztük, de a közös tanulásuk véget ért. Persze így is fájhat az elengedés, de egészen más így elbúcsúzni valakitől.
Létezik a nagy Ő?
Szerintem nem egyetlen ember létezik számunkra. Gondolj bele, hogy hányszor voltál szerelmes óvodás korodtól kezdődően? És lehet mindegyikről azt gondoltad akkoriban, hogy ő az igazi és annál nagyon szerelem nem is létezik, mint amit éreztél iránta. Életünk során több olyan lélekkel is találkozhatunk, akik mélyen megérintenek bennünket. És talán egyszer valóban találkozunk azzal is, akivel hosszú időre közös úton tudunk maradni. De ezt nem lehet siettetni. Ez a szerelem akkor érkezik meg, amikor már valóban készen állunk rá.
Ezért amikor szerelmes vagy, ne a jövőt próbáld megfejteni. Ne azon töprengj egyből, hogy vajon ő lesz-e a gyermeked édesapja vagy édesanyja, együtt öregszetek-e meg, vagy mi történik tíz év múlva. Ha már az első pillanattól a jövőn aggódsz, könnyen elszalasztod azt az ajándékot, amiért a másik ember megjelent az életedben.
De akkor miért terjedt el ennyire az ikerláng fogalma?
Talán azért, mert mindannyian vágyunk arra, hogy létezzen valaki, aki tökéletesen kiegészít bennünket. Aki pontosan olyan, mint mi, és végre hazatalálunk benne.
De mi van akkor, ha nem azért érkezik, hogy kiegészítsen, hanem hogy megmutassa azt a részünket, amely még gyógyulásra vár? Elsőre ez ijesztő gondolat lehet, de éppen ez benne a legnagyobb ajándék. Az ikerlángod a te tükröd! Ahogyan te viszonyulsz magadhoz, ő is úgy fog viszonyulni hozzád. Olyan kapcsolat, amelyben nemcsak a szerelemmel találkozunk, hanem a félelmeinkkel, sebeinkkel és a legrejtettebb önmagunkkal is. Éppen ezért minél mélyebb békében vagyunk önmagunkkal, annál tisztábban tudjuk megélni ezt a fajta kapcsolódást.
Sokan érzik azt, hogy az ikerláng inkább fájdalmat hozott, mint boldogságot. Szerintem azért, mert ezek a kapcsolatok rendkívüli erővel mutatnak rá mindarra, amit még nem gyógyítottunk meg magunkban. Azért érkeznek, hogy felébresszenek. Az ilyen találkozások olyan erővel rázzák meg az embert, hogy a régi működésmódjaink egyszerűen nem maradhatnak fenn. És egyetlen ilyen - akár rövid - kapcsolat többet formál rajtunk, mint hosszú évek önismereti munkája. A szerelmek mindig tanítanak önmagunkról, ezért kevésbé fontos, milyen címkét adunk nekik: ikerláng, lélektárs vagy duáltárs. A lényeg az, hogy mivé válunk általa.
Ha úgy érzed, hogy a másik nélkül megszűnsz létezni, ha minden örömöd és fájdalmad az ő jelenlététől függ, akkor talán még nem őt keresed, hanem önmagad elveszett részeit. A szerelem nem arra való, hogy betöltse a hiányainkat. Arra hív, hogy együtt ünnepeljük azt a teljességet, amelyet már önmagunkban is megtaláltunk.
És hogy van-e nagy Ő? Én hiszem, hogy igen. De ő ajándék. Olyankor érkezik, amikor már nem a másikba kapaszkodva vágyunk arra, hogy valaki betöltse az ürességet, hanem amikor két önálló ember együtt fordul a Fény felé, hogy gazdagítsák egymás életét.
Hogyan jutunk el a szerelemtől a tudatos teremtésig?
Úgy, hogy mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik.
Folyamatosan energiák áramlanak bennünk. Gondolataink, érzéseink és döntéseink együtt alakítják azt, ahogyan a világot megtapasztaljuk, és azt is, hogy milyen valóságot építünk magunk köré. Ezért olyan fontos, hogy tudatos kapcsolatban legyünk önmagunkkal, hiszen például egy erős érzelemmel áthatott gondolat sokkal nagyobb hatással van az életünkre, mint azt gondolnánk. A szerelem pedig különleges állapot ebből a szempontból. Ilyenkor az ember a teljes lényével jelen van, a figyelme összpontosul, az érzelmei felerősödnek, és egy időre háttérbe szorul az állandó elemző, kételkedő elme. Ezért is érezhetjük ilyenkor az, hogy az élet gyorsabban áramlik, a lehetőségek könnyebben megtalálnak és sok minden szinte magától rendeződni kezd.
A tapasztalatom szerint azonban nem pusztán a vágy teremt. Sokkal inkább a vágy és az elengedés egyensúlya. Amikor valamit görcsösen akarunk, az elvárásaink beszűkítik a lehetőségeket. Elképzeljük, hogyan kellene megérkeznie, mikor kellene megtörténnie, és milyen formában lenne elfogadható számunkra. A teremtés azonban sokszor kreatívabb nálunk. Ezért a bizalom legalább olyan fontos része, mint maga a vágy.
Az isteni nász
Hiszem, hogy egy igazán szerető, tudatos párkapcsolatnak óriási ereje van. Két ember, akik nem egymás birtokosai, hanem egymás szövetségesei, olyan teremtő energiát hozhatnak a világba, amely messze túlmutat a saját életükön. A testi és lelki egyesülés ilyenkor nem csupán két ember találkozása, hanem a teremtő erő áramlása, maga a szeretet árad rajtuk keresztül a világba. Olyan békét, örömöt és reményt sugároznak, amelyből azok is táplálkozhatnak, akik a környezetünkben vannak.
Vajon miért lett a szerelemből egyre inkább fogyasztási cikk? Miért lett a testből kirakat, miközben a lélek egyre kevésbé kap figyelmet? Elég bekapcsolni a televíziót vagy végiggörgetni a hírfolyamot. A vágyat szinte mindenhol eladják, de a szeretetről, a hűségről, az egymásért vállalt felelősségről és a valódi kapcsolódásról kevés szó esik. Mintha az ember figyelmét folyton kifelé terelné valami, hogy minél kevésbé találjon vissza önmagához és mintha világunkat olyan erők formálnák, amelyeknek nem érdekük az éber, szeretetben élő ember. Hogy ez társadalmi folyamat, gazdasági érdek vagy spirituális valóság – ezt mindenki döntse el a saját meggyőződése szerint. Egy dolgot azonban biztosan látok: minél távolabb kerülünk önmagunktól, annál könnyebben irányíthatóvá válunk.
Hiszem, hogy az emberi élet egyik legmélyebb célja az, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a bennünk élő isteni minőséggel. Hogy emlékezzünk arra, kik vagyunk valójában a szerepeink, a félelmeink és a múltunk történetei mögött. Az Isteni Énnel való egyesülés minden ember legmélyebb elhívása. Miért? Ahogy egyre közelebb kerülünk saját magasabb tudatunkhoz, lassan kirajzolódik előttünk az a küldetés, amely mindig is ott szunnyadt bennünk. Az élet időről időre küld jeleket: álmokon, megérzéseken, ihletett állapotokon vagy más embereken keresztül. A teljes bizonyosság azonban akkor érkezik meg, amikor már nem közvetítőktől várjuk az útmutatást, hanem saját lelkünk hangját halljuk meg. És ehhez az egyik legerőteljesebb kapu a szerelem.
A szerelem egy út önmagadhoz. És a leggyönyörűbb út, még akkor is, ha netán szenvedésekkel teli. Paradox módon a szerelemben átélt szenvedés nagy részét sem maga a szeretet okozza. Sokkal inkább azok az elvárások, amelyeket ráépítünk. A birtoklás, félelem az elvesztéstől, az elképzelés arról, milyennek kellene lennie a másiknak vagy a kapcsolatnak. És ennek semmi köze sincs az isteni szerelemhez. Az isteni szerelem feltétel nélküli, megengedő, erőteljes, és elvárások nélküli. Ha pedig két ilyen ember találkozik, kapcsolatuk már nem egymás hiányainak betöltéséről szól, hanem az egymást támogató növekedésről és ragyogásról.
És ha még nem ezt éled?
Talán most azt kérdezed: rendben, de mit tehetek, ha még nem ezt tapasztalom?
Nincs egyetlen recept, amely minden emberre ugyanúgy érvényes lenne. Mindannyian más élethelyzetből indulunk, más sebeket hordozunk, más tempóban fejlődünk. Mégis vannak kérdések, amelyeket érdemes időről időre őszintén feltennünk magunknak.
Először is nézz rá a kapcsolataidra. Nem a közösségi oldalaidra, nem arra, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem azokra az emberekre, akik valóban közel állnak hozzád. És mindenekelőtt arra az emberre, akivel egész életedet együtt töltöd: önmagadra. Milyen a kapcsolatod saját magaddal? Mert ebből születik minden más kapcsolat.
Ezután nézz rá a társadra – ha van –, a gyermekeidre, a szüleidre, a barátaidra, hogy megértsd, mit tanítanak neked ezek a kapcsolatok. Gyakran éppen az zavar bennünk a másikban, amit önmagunkban még nem mertünk felismerni vagy elfogadni. Ehhez bátorság kell. Bátorság ahhoz, hogy megkérdőjelezd a megszokottat. Hogy felmerd tenni a kérdést: valóban boldog vagyok? Valóban szeretetből maradok ebben a kapcsolatban? Vagy a félelem, a megszokás, a biztonságérzet tart benne?
És ha egyedül élsz, ne azt kérdezd, miért nincs melletted senki. Inkább azt: nyitott vagyok-e valóban arra, hogy valaki belépjen az életembe? Feldolgoztam-e a régi csalódásokat? Elhiszem-e, hogy szerethető vagyok?
Az egyedüllét önmagában nem probléma. Sőt, lehet az egyik legtermékenyebb időszaka az életünknek. De ha hosszú éveken át falat építünk magunk köré, érdemes megvizsgálni, hogy azt valóban a bölcsesség vagy inkább a félelem emelte.
A boldogság hőfoka = kapcsolat minősége önmagunkkal
A boldogság hőfoka egyenesen arányos az önmagunkkal való kapcsolatunk minőségével. Mert amikor megtanuljuk szeretni és elfogadni önmagunkat, egyre kevesebb félelem irányít bennünket. Már nem azért szeretünk, hogy betöltsenek bennünk egy hiányt, hanem azért, mert túlcsordul bennünk az élet.
Nézz meg egy kisgyermeket. Nem latolgatja, hogy szabad-e örülnie és nem elemzi az érzéseit. Ha nevet, akkor teljes szívéből nevet. Ha sír, teljes szívéből sír. Nem rejteget semmit, hanem átengedi magán az életet. Ezért mondta Jézus is, hogy olyanokká kell válnunk, mint a gyermekek: újra meg kell tanulnunk őszintén élni, szeretni. Mert végül mindig ugyanoda érkezünk vissza. A kulcs az érzelmeinkben van. Minden szeretet innen indul: Önmagunkból.
Írta: Filótás Mária

