Filótás Mara

Nevem Filotás Mária, egykori mérnök, aki irányt váltott egy szeles éjjelen… Ha leírom ki voltam, hinnél-e nekem? Vajon egy informatikusból lehet-e író, aki mellesleg gyógyít és egy sor más, szakmába nem illő dolgot végez? Mert mi a szakma? Az, amit az iskolapadban tanultunk vagy az, amit az élet elénk rakott és megoldottunk? Én hiszem ez utóbbi, és ha én valaha is a számítástechnika világában éltem, az azért volt, mert kellett egy kis szakmai eltévelyedés.

Csatorna lettem, aki azért ír, amiért a rádió is szórja a térbe az általa fogott jeleket. Nem vár érte fizetséget, mégis a műsor az, amiért létezik és dobog a szíve. Azért írok, hogy gondolatokat, érzelmeket adjak és néha igencsak különcnek ható szerény véleményem.

Sokan megkeresnek, hogy ki az, aki a cikkeket írja, és ki a szerkesztője. Mondom: én. De ahogy rám néznek, nem hiszik el, mert túl fiatalnak tartanak, vagy épp nőként nem fogadják el, hogy úgy írja hazámról, ahogy teszem.

Gyerekkoromtól kezdve vonzott a másik világ, édesapám ültette el bennem esti mese gyanánt: „Hidd el kiscsillagom, több van itt, mint ami látszik.” Az ő elmúlása volt, ami aztán elindított végleg. Sokáig kómában volt, mielőtt végleg elment, és ajkát nem hagyta el többet szó, nem szólt hozzám, de éreztem sürgető szavát. Később éjjelente arra ébredtem, hogy ül az ágyam szélén, és mondana valamit, érzékeltem jelenlétét, és hogy még itt van valahol a földi szférák közelében. Féltem egy kicsit, de akkor elhatároztam, meghallom hívó szavát. Eltelt pár év, közben gyermekem született, aki adott egy újabb löketet. Látott és érzékelt mindent. Itt lett vége az informatikának, végleg. Megtanultam mindent, amit be tudtam fogadni, lélekterápiától kezdve a fizikai szintű gyógyításig, s mikor végleg eljött az idő, lelkem elhúzott egy idegen városba és ott indult a móka, egy téli éjjel. Egy furcsa energia felkeltett és kérte, hogy nézzek ki az ablakon. Erősen fogta a fejem, kérdést nem várva húzott az ablakhoz, de látni semmit nem láttam. „Ne lent keress, nem ember vagyok, hanem a lelked egy része, és most engedj be.”

Az önvallomás kétélű dolog. Betekintést ad az emberbe, és fel is vértezi. Felvértezi, hiszen ad egy páncélt, amit nehéz feltörni, hisz keretet ad, beskatulyáz. Úgy hiszem senkit nem lehet látatlanul megítélni, de látva sem, csak odabent legbelül.

Ha két ember találkozik, az elme az, mely elsőként kommunikál, és ha az oldódik és bontja a szorítást a lélekhídon, a lelkek is szóhoz jutnak, és így lehet a másikat megismerni, napról-napra. Nem kell ahhoz együtt lakni, vagy épp sok időt együtt tölteni, csupán megnyílni pár percre, hogy a másik is nyílhasson. Amikor két lélek kommunikál, már nincs verseny, önzés vagy épp félelem, csak a lelkek vannak, és azon a szinten egyek.

Így szeretnék veled is beszélni a magazinon keresztül, hiszen a lelkemmel írok. Ha elvonatkoztatsz az arctól, a névtől és így nyitod meg magad olvasás közben, hidd el, lelked megsúgja, mi az igaz abból, amit olvasol, és mi az igaz abból, amit hallasz bárhol. A fejemben van számos gondolat, de ha írok, csak a lelkem szólal meg, és elnézést, ha néha nyers. De ő is megélt már sok mindent, ahogy a tiéd is odabent.

Lassan véget ér az ősz, és tél jő a tájra. Szívem lángban ég, belül forró nyár van.
A munkámat mindenki ismeri, de szívemet senki.
Ki vagyok én? Nem tudom! Vagy mégis, pontosan tudom.
Nem vagyok senki, csak egy létező, aki eljött újra,
Hogy szabadon éljen, és fittyet hányjon a múltra.