Jelenleg egy mesekönyvön dolgozom, mely ihletett égi közvetítés által lehozott mesékből áll. Tanulság és élmény a gyermeknek, és ugyanígy a felnőttnek. Minden egyes mese egy tanítás, és a rajzok, melyek ezt formába öntik (Gácsi Ágnes festőművész által) szintén tele vannak szimbólumokkal. A könyv húsvétra fog kijönni, sok egyéb meglepetéssel együtt.

Ahogy írtam a meséket, jött egy olyan, melyet egyből tudtam hogy nem a mesekönyvbe kell beletennem, hanem megosztanom veletek... Íme a mese és szolgáljon mindenkinek élményül és eledelül:

 

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kapu, ami az Ország határán álldogált. Díszes volt, ékes és mindenki a csodájára járt. Egy öreg faragó mester készítette azzal a céllal, hogy otthonát díszítse és csak olyan emberek lépjenek át rajta, akik tisztelik őseik hagyományát és áldást hoznak az otthonába.

Mivel a faragott kapu csodálatosra sikeredett, az öreg faragó mester nem akarta csak saját magának megtartani, hanem elvitte a királynak ajándékba, aki menten fel is állította az ország határába.

Történt egyszer, hogy sok idegen ember érkezett a kapuhoz, de nem tudtak átmenni rajta, mert nem mertek. Megijesztette őket a kapu szépsége és fenséges mivolta. S mivel idegen kereskedők voltak, akik nem tiszta búzát hoztak, ezért nem is bírtak által menni a kapun, vissza kellett fordulniuk. Híre is ment a szomszédos országokban, hogy az Országban van egy olyan kapu, melyen senki nem bír átkelni, ha nem őszinték a szándékai és így összefogtak az idegen országok, hogy ledöntsék a kaput!

Jöttek is hetedhét országból, ezer és ezer ember, de nem bírták a kaput ledönteni. Mert az olyan sziklaszilárdan állt, benne az öreg faragó meggyőződésével és hitével, hogy senki nem bírta bevenni. Mígnem egy napon, az idegen „hódolók” egy furcsa dolgot eszeltek ki. Küldtek a királynak egy másik kaput, mely tele volt ékekkel, arannyal és gyémánttal, hogy azt tegye az ország határába. A király kapzsi ember volt, megörült az ajándéknak és gondolta, hogy micsoda elismerés ez az ő nemzetének, hogy ilyen drága kaput tegyen az ország határába. Menten le is cserélte az öregember által készített kézzel faragott kaput, a gyönyörű gyémántokkal teli kapura.

Telt múlt az idő és a kapu, melyet újonnan állítottak, nem hogy nem védte meg az országot, hanem hívogatóan csalogatta azokat, akiknek csak a ragyogás számított és a küllem. Így lassan megtelt az ország az idegenekkel. Fogta is a fejét a király, hogy mit csináljon, hogy megállítsa az áradatot. Elkezdett fűvel fával egyezkedni, de nem jutott semmire.

Ekkor eszébe jutott az öreg faragó mester és magához hívatta.

- Hé te öreg! Mit kellene tennem, hogy eltűnjön a sok idegen és újra helyreálljon az országban az béke?

- Nem kellene tenni semmi egyebet édes királyon, csak megszólítanod az öreg bölcseket és felállítanod újra az ősi hagyományokat és ezzel együtt a régi faragott kaput. Semmi sem fontosabb, mint a belső értékek, melyet évezredek óta őrzünk. Ennek szimbóluma a kapu, melyet ledöntöttél...

 

A mesét mindenki úgy folytatja ahogy szeretné... itt elakadt a tollam az írásnál, és sejtem nem véletlen! Szolgáljon a mese eledelül, Gácsi Ágnes rajzai élményül és kérlek benneteket, sose adjátok fel belső meggyőződéseteket, hogy valahol mélyen ott lapul az igazság, de azt először mindenkinek önmagán belül kell kibontakoztatni, majd összefogva – mi is felállítjuk az ősi kaput!!