Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy hattyú, aki gyönyörű, kecses mozgásával az összes többi Hattyú közül kitűnt. Nem volt nála szebb, kedvesebb és odaadóbb. Történt egyszer, hogy meglátta őt a herceg, aki olyannyira elgyönyörködött a hattyú szépségében, hogy azt kívánta bárcsak ő is hattyú lehessen, hogy a hattyú madarat meghódíthassa.

 

Hirtelen forgó szél kerekedett és a herceg ott találta magát a tóban hattyú képében. Ám a várva várt szerelem nem jött el, mert az emberből lett hattyú madár tollai feketék voltak. Hiába udvarolt bőszen a hófehér hattyúnak, az ügyet sem vetett rá és szó nélkül hagyta a fekete hattyú minden próbálkozását. Teltek múltak az évek és a fekete hattyú búsan és magányosan tengette az életét, mindeközben a fehér párja egyre nagyobb népszerűségnek örvendet, mert mindenki gyönyörködött szépségében és őt akarta párjának. De csak nem találta az igazit. Míg nem egy napon szeme a búslakodó fekete hattyúra tévedt. És elámult azon, amit látott. A fekete hattyú abban a pillanatban emberformát öltött és jéggé dermedt, megfagyott a szíve. Onnantól ott állt a szobor a tó közepén, szíve helyén egy ékkővel.

 

A hófehér hattyú menten oda úszott, hogy közelebbről szemügyre vegye és a vakító ékkő látványától a szíve hevesebben dobog ott. Onnantól minden nap csak a szobor körül úszott és csodálta a drágakő ragyogását és várta az újabb csodát, hogy a szoborból újra fekete hattyúvá változzon. Immáron nem zavarta a mássága, mert meglátta a lelkét,  a drágakő ragyogását, ami őt is rabul ejtette.

 

De sajnos akinek a szíve jéggé dermed, az nem olvad fel egykönnyen. Így újabb évek teltek, a hófehér hattyú pedig magányában szintén jéggé dermedt. Így már két szobor állt a tó közepén, a jéggé dermed királyfi és a hófehér hattyú körötte.

 

Teltek múltak az évek és újabb hattyúk jöttek-mentek, télből nyár lett, nyárból tél és a két jéggé fagyott szobor szüntelen hirdette, hogy mivé válik az, aki viszont nincs szeretve, pedig megtalálta a hitvesét!

 

Csend volt azon a napon, hatalmas csend. A zord időjárás minden embert és állatot beparancsolt a házakba és a menedékhelyekre.
Azon a napon és azon az éjjelen egy lélek sem járt odakint, mind meghúzta magát védett helyen. Egy hatalmas villámlás törte meg a néma csendet. A két jégbe fagyott szív megrepedt és feloldódott a térben, majd fénylő csillagok formájában felszaladtak az égre és csodás fénnyel beborították az országot. Így lelt nyugvást a két lélek, hogy földi börtönüket elhagyták és odafent együtt ragyogtak, megsokszorozódva minden ember örömére.